A miniszterelnök, januári, 23 pontos dolgozata a reformokról valamennyinket gondolkodásra, néhányunkat egyetértésre, többeket tiltakozásra késztetett.
Tisztában vagyunk azzal, hogy lehetőséget kaptunk arra, hogy dolgainkat rendbe tegyük. A tizenhat éve, politikai érdekből, halogatott reformlépéseket ebben az utolsó kegyelmi pillanatban, sok-sok egyéni és csoport érdek sérülésével lehet csak végrehajtani.
A napokban nagy érdeklődéssel olvastam Ágh Attila cikkét az MSZP „patópálosodásáról”.
A félelem, a napi érdek, elhomályosítja a jövőt! Ezért folyik ádáz küzdelem minden egyes kórházi ágyért, tanteremért, álláshelyért. Furcsa, vagy talán nem is olyan furcsa módon a helyi bal és jobboldal egymásra talált. Együtt tiltakoznak és szavaznak a RET-ekben, félve a népszerűség elvesztésétől. Pedig okos szóval, előrelátó gondolkodással, meggyőzéssel, a jövő megmutatásával előrébb léphetnénk.
A miniszterelnök népszabadságbeli cikkének 18. pontjában, szűkebb szakmámmal, a közoktatással foglakozik. Igaz furcsa módon a nyugdíjrendszerrel került egy kalap alá. De amit ír, abban megtalálható a reform igazi célja, nem megszorításokról, hanem átalakításról, a minőségi munka megbecsüléséről van szó!
Természetesen, ha az anyagi javak ésszerűtlenül vannak elosztva, gondoskodni kell arról, hogy a pénz az oktatást szolgálja.
Nézzük, mi a helyzet?
Iskoláink nem készítenek fel a munka világában való helytállásra, az életen át való tanulásra. A nemzetközi mezőny végén kullogunk olvasás-szövegértésben, elvesztettük, valamikori élmezőnybeli helyünket, természettudományokból.
Kérdés, hol kell hozzányúlni a rendszerhez? Napi gazdaságpolitikai érdekek vezéreljenek? Néhány millió, vagy milliárd megtakarítását, iskolák megszüntetését, reformnak nevezhetjük-e? Ha koncepciótlanul cselekszünk további visszalépés, lemaradás vár ránk.
A főváros megtette az első lépést, korszerűsíti középiskolai hálózatát. Az oktatás, a szakképzés fejlesztését szolgáló intézkedések születhetnek, ha az egyik oldal fő szempontja nem a spórolás, a másik oldalé nem a parciális érdek lesz! Mit is írok, ha nem lesz két oldal, hanem együtt dolgoznak a fejlődésért, a lemaradás megszüntetéséért. Az általános iskolák a helyi önkormányzatok kezében vannak. Legegyszerűbbnek tűnik: nézzük hány gyerek, jár 2-3 iskolába, ha beférnek egybe, kettőbe, nosza vonjuk össze őket! A gondolat, most a választási ciklus elején, felerősödőben van. Van is benne ráció, ne álljanak tantermek üresen, ne fűtsünk feleslegesen, úgyis egyre drágább a gáz!
Na, de ez előtt nem kellene néhány dolgot végiggondolni? Miről is szól a reformigény?
Ismétlés következik: lemaradtunk, korszerűtlenek vagyunk, nem készítünk fel az életre, stb.
Hát akkor nézzük meg, hol működik ez jól!
Az egyoldalú gazdasági szemléletet váltsa fel a szakmai szempontokat is figyelembe vevő szemlélet. Ha egy iskola eredményes, helyt áll a versenyben, oda koncentráljuk az erőket. Ha egy iskola arculatot alakított ki magának azt támogassuk! Kérdezik, hogyan lehet ezt mérni, milyen alapon döntsünk?
Rendkívül egyszerű, ha a szülők választják, ha képesek harcolni, hogy gyermekük bekerüljön, ha a továbbtanulók megállják a helyüket az az iskola jó, fenn kell tartani, fejleszteni kell! Amelyik nem ér el eredményeket, ahova lasszóval kell fogni a gyerekeket, arra nem érdemes pénzt áldozni.
Az eredményes iskolák legyenek egy kerületben a megtartandók, a megspórolt pénzt ezekre kell költeni.
Ha tovább működik az átlagszámítási szemlélet a jövőben, nem, hogy nem lépünk előre, de még jobban lemaradunk, ha még lesz hova.
Népszava, 2007. március 3.
