Nem fizikai törpékről írok, hiszen sok barátom nem rendelkezik góliáti termettel, de erkölcseikben, tudásukban óriások.
Konferenciára voltam hivatalos. Az egész színházterem megtelt, jöttek a soha nem látott kollégák.
Előkerültek a bocskaisok, a festett hajú férfiak, és a frissen dauerolt asszonyok.
Érezhető volt a boldogság, előlépett a második, és a harmadik sor.
Hangos, erőltetett felkiáltások, drágám, komám, „ezer éve nem láttalak”!
Izgatottak voltak, aki előbb jött egész félsort foglalt le kabáttal, sállal, sapkával, laptoppal.
Bennfenteském kiszúrta, hogy a színpadon ásványvíz van („savas és mentes”).
Felkiáltott, hozok nektek! Kollégája szerénykedett, nem vagyok szomjas.
De a víz, hipp-hopp, ott termett, szerény: „Jóska te egy úr vagy!”
Az „úr” észrevette, fontos ember lépett a terembe. Tartása megváltozott, büszkesége leolvadt, kicsit alulról nézte a nem éppen adoniszi termetű nagyembert. Elvette táskáját és a színpadra vitte.
A program ünnepi műsorral kezdődött. Rézfúvósok, szavalat.
A fúvósötös boldog volt, „legalább ellógjuk az első három órát!”- mondták. A versmondó pösze volt!
A fontos emberek a vászonról felolvasták prezentációikat, majd a korreferátumok következtek, nyakukban lógó szemüveggel. Hálás szerep, mert aki nem előre írt hozzászólást olvasott fel, az buzgón idézhette „az előtte szólót.”
Szemükkel, a fénytől (?) elvakulva, keresték reménybeli mentorukat. A nagy emberek azonban, már rég elmentek a nézőtér sötét leple alatt.
Úgy éreztem, Swifttel utazom Liliputiba, hol vannak Brobdingna lakói az óriások?
A szellem és az erkölcs óriásai? Vagy a politikai életéi?
Kérdéseim költőiek!
