Valami állati! Ilyet ember nem tud! Aztán a szavak: Segítség! Megölnek! Iszonyatos! Velem szemben ül, most huppantam le az ülésre, erős szívdobbanás és feltekintek. Kortalan öregasszony ott, ruhája merő kosz, árad belőle a húgyszag. Őrült! Nem rám ordít, csak úgy. Látom a zsúfolt hatoson két méteres körben nincs senki. Kussolnak! Elhúzódtak, lesunyták fejüket, a világ minden kincséért nem néznének ide. Az egész villamos szégyen és borzadás. A körút mocskos, nyálkás. Szomorú, szürke embereket látok. Elmúlt az évvége pörgése, ismét ránk telepedett a köd, a nyomor, az éhség. Szinte azonos időszakokban üvölt ismét, most nem mond semmit, csak minden fájdalmát, elvesztett életét üvölti bele a néma villamosba. Egy anya hétév körüli kisfiával leszáll, látom, megvárja a következőt. Nem bírja tovább!
Mi normálisak vagyunk, nem üvöltünk. Pedig lenne miért! Nem üvöltünk, hogy elvették megtakarított pénzünket, elvették alkotmányunkat, százezreket kényszerítettek rabszolgamunkára, új törvénnyel szolgákat nevelnek iskoláinkban, szolgává tett pedagógusok. Hallgatunk, lesütjük szemünket, félünk, és tűrünk. Mert, mi annyit érünk, aki még annyit sem menjen az erdőbe megfagyni, megdögleni. Vagy leszállunk, immár félmillióan. Mert mi normálisak vagyunk? Elvették a demokráciát, a munkás nem sztrájkolhat, ha a falatot is meg kell vonnia gyermeke szájától. Mondják, és magunkkal is elhitetjük, demokrácia van, hiszen választhatunk, elküldhetjük őket. A csalás benne van a törvényben, így nem lehet.
Mert nem üvöltünk, csak az őrült koldusasszony. Mert mi normálisak vagyunk!
Normálisak vagyunk? Őrült módon üvölteni kell, ezreknek, millióknak! Vagy a jövő télen szépen, csöndben beállunk a sorba a Blaha Lujza téren.
/Amerikai Népszava/
