Piacos vagyok. Lehel piacos. Régen, még édesanyámmal jártunk ki.Vettünk gyümölcsöt, zöldséget, krumplit, jobb időkben húst.Bámultam a zabos tarisznyás lovakat, ott vettünk paradicsomot, befőzni. Meg dinnyét is.Amikor nagyobb lettem, fontos feladatom lett, hazavinni az árut.
Családomat is rászoktattam a Lehelre.
Akkor is hűséges voltam, amikor épült a „hajó”.
A Kassákban is megkerestem kedvenceimet.
Mert, a piac attól jó, hogy vannak kedvencek.
Ott lehet beszélgetni, ha nem nagy a sor.
Az új piacon, bocsánat csarnokban, kávét is iszom, ez már a szertartás része.
Kedvencem a zöldséges, a savanyús, a gombás, a hentes és a csirkés. Margóka a csirkés.
Itt beszélgettem a legtöbbet. Fiáról, általános iskolás unokáiról.
Margóka mindig jókedvű volt, feje fölött jelszava: Aki szeret, etet.
Ő szeretett, szeretett szépet, jót adni.
Ilyen gyönyörű csirkecomb, kacsamell, libamáj nem volt sehol!
Vagy lehet, hogy volt? Nem tudom mert elbűvölt, kedvességével, két csutak copfjával. Soha nem volt szomorú!
Pedig, megtudtam egyedül élt, ritkán látogatták.
De a piacot beragyogta, ha figyelmetlenül elmentem előtte rám szólt: Ide se néz?
Margóka nincs többé, elment, egyedül, otthon. Azt mondják, szépen elaludt.
Azóta nem vettem csirkét, egyik sem olyan, mint Margókáé volt.
