Úticélunk Jönköping. Május másodika van, kicsit borongós az idő, néha szemerkél az eső. Az autóban kellemes meleg, halk zene szól. Jönköping Stockholmtól délnyugatra a Vättern tó déli csücskében található. Végig az E4-es úton, több mint 320 kilométer. Tehát a mai penzum közel lesz a hétszázhoz. Ennek megfelelően korán indulunk, és felszerelkezünk enni és innivalóval. Szombat van, a háromnapos ünnep második napja. Ennek megfelelően alig van forgalom az autópályán.
Mielőtt Jönköpingbe érnénk, letérünk a főútról, hogy meglátogassuk Forserumot, ahol a gyerek itteni egyetemi éve alatt lakott.
A keskeny út erdőn át vezet, a fák közt valami fehéret látunk. Rögtön meg akarjuk állapítani, milyen növény virágzik ilyen dúsan. Amikor lassítok, már látjuk, hogy ezek bizony májusi hófoltok.
Az erdő szélén kis település Vireda, melynek sok évszázados templomát csodáljuk meg. Eredetileg fából építették, később több átépítés során kővel erősítették meg. A tetőt, mintázatokba rakott zsindely borítja. A templom mellett iskola, játszótér, és egyszerű régi temető. Az eredeti templomot a 13. században építették. Fennmaradt írások bizonyítják, hogy 1322-ben már a viredaiaknak volt lelkészük. Azt olvastam Pallas nagylexikonában, hogy a templomban kialakított hagioszkop a szentképek vetítésére szolgáló bűvös lámpa volt. Meglátásom szerint ezek apró ablakok voltak, melyeken át a szentképekre vetült a külső fény. Az egyik ilyen ablakocskának különleges szerepe volt a viredai templomban, mögötte ültek a fertőző betegek (akkoriban elsősorban lepra), hogy ők is részt vehessenek a miséken, de ne terjesszék a betegséget. Lám 800 évvel ezelőtt is működtek a karantén szabályok. A 19. században fölvetődött, hogy lebontják a templomot, és újat építenek. Szerencsére ezt elvetették, inkább felújították. 225 hívőt tud befogadni, állítólag nagy ünnepeken megtelik a szétszórt település lakosságával. Most itt egy teremtett lélekkel sem találkoztunk.
Irány Forserum! Fél óra tavak, erdők, sziklák között, megérkeztünk. Fúj a szél, és meglehetősen hideg van. Az amúgy, barátságos település 2000 lakosú, már az 1330-as években említik, Parochia Forsarum néven. Néhány éve, amikor először jártunk itt esteledett, és minden ház ablakában lámpa égett. Jelezték a vándornak, hogy benn jó meleg és barátság fogad. Ezt a szokást itt Budapesten is átvettük. Ablakunkban, azóta kis lámpa ég. Említettem, hogy fiúnk az egyetem éve alatt itt szállt meg. Bemutatott a háziasszonynak, előkészített szoba várt minket. Két nap múlva, hazautazásunkkor rendezni akartuk a számlát, ám az asszony közölte, hogy az ő diákja szüleitől nem fogad el pénzt. Hát ilyenek a „hideg”, „távolságtartó” svédek! Megnéztük a házat, aztán a kocsi csomagtartójából, vacogva „megebédeltünk”.
Még fél óra és megérkeztünk Jönköpingbe. Azt írja a wikipédia, hogy Svédország egyik legfontosabb kereskedelmi központja. Mintegy 100 000 lakosával az ország kilencedik legnagyobb városa. Városi rangot 1284. május 18-án kapta meg Magnus Lådulas királytól, aki ebben az időben a Vättern tó legnagyobb szigetéről, Visingsöről uralta az országot. A történelem során sokat szenvedtek, elsősorban a dánoktól, akik sokáig uralták Dél Svédországot. A várost, a 16-ik századbeli megerősítése előtt néhányszor kifosztották és felgyújtották. Ma híres egyeteme mellett Svédország egyik logisztikai központja. Számos vállalat központi raktára található itt (IKEA, Electrolux és Husqvarna). A város híres szülöttje Dag Hammarskjöld, svéd Nobel-békedíjas diplomata, az ENSZ második főtitkára.
Az egyetem természetesen zárva. Az ablakok mögötti könyvtárban szorgalmas diákok tanulnak. Megpróbálkozunk bejutni egy tíz évvel ezelőtti belépő kártyával. Noná, hogy már nem működik! Így csak kívülről járjuk körbe a modern épületegyüttest.
A város is csöndes, itt egy kis nosztalgia a kávézó, ahol egy évtizede olyan jót beszélgettünk. Bár elég hűvös májusi szél fúj, megnézzük a tóparti kikötőt. A Vättern Svédország második legnagyobb tava, felszíne háromszorosa a Balatonénak. Mélysége, egyes helyeken eléri a 128 métert. Benne sügér, csuka, fogassüllő, pénzes pér, menyhal, lazac, és sebes pisztráng él. A tónak hat szigete van, melyeket komppal lehet megközelíteni.
A gyufáról minden magyar embernek Irinyi János jut eszébe, hiszen legalábbis így tudjuk, ő fedezte fel. Senki ne keseredjen el, ő talált megoldást arra, hogy a gyufa ne robbanjon, biztonságosan, zajtalanul lehessen használni. Tíz évvel Irinyi felfedezése után két testvér Johan és Carl Lundström gyufagyárat alapítottak Jönköpingben. 1855-ben a Lundström testvérek a párizsi világkiállításon mutatják be biztonsági ötleteiket és nagy sikert aratnak. Díjakat és érmeket nyernek. Ők készítettek elsőnek gyufásdobozt. Kezdetben a gyárban dolgozók fele gyermek volt, hiszen nekik sokkal kevesebbet kellett fizetni. A XIX. század végétől gépek váltották fel a kézi munkát. A múlt század nagy gazdasági válsága alapjaiban rendítette meg a gyárat. Valamikor az 1970-es években zárták be. Ma szépen helyreállítva bárok, kávézók és múzeum működik itt. Sajnos szinte minden zárva volt. Itt jutott eszembe, hogy nagyapám ragaszkodott a svéd gyufához.
Gränna bár csak alig több mint kétezer lakosú település, és Jönköpingből irányítják, gazdag történelme okán kiérdemelte a város elnevezést. A Vättern partján hegyektől övezve található. A parkolóba is meredek út vezet. Minket leginkább a vörös és fehér polkagris érdekelt. Ez egy édesség, melyet már a grännaiak stockholmi boltjában megismertünk. A sok-sokszínű és formájú cukorka gyártását megszemlélhettük a kis manufaktúrában. Fel is tankoltunk alaposan! A Gränna Múzeumban barátságos jegesmedve (sajnos kitömött) fogadott, és egy eredetileg hidrogénnel töltött ballon. A város szülötte Salomon August Andrée, aki 1897-ben két társával megkísérelte az Északi sark elérését ballonjukkal. Útjukat támogatta II. Oscar király és Alfred Nobel is. A sarki vihar földre, illetve jégre kényszerítette őket. Vadászattal egészítették ki élelmiszerkészletüket. Állítólag ez lett a végzetük, a jegesmedvehúsban található fertőző anyag mérgezte meg őket. Ingenjör Andrées A sas repülése című regényben emlékezett meg róluk 1967-ben. Mi mindenesetre éhesek voltunk, és jóízűen megettük maradék szendvicseinket, hiszen még háromszáz kilométer várt ránk hazáig.
