A reform lázában élünk és égünk. Tudjuk, ha a társadalmat érintő legfontosabb kérdésekben nem lesz belátható időn belül változás, lemaradunk. Pedig tizenhat évvel ezelőtt úgy gondoltuk, itt egy csapásra minden megváltozik, a demokratikus berendezkedés, majd csodát tesz. Nőtt eufóriánk azon a bizonyos május elsején. (EU csatlakozás)
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, itt nem történt semmi. A magánosítás, az utazási szabadság, az alternatívák megjelenése nagyszerű dolgok.
Ma az általános iskolák túl vannak néhány törvénymódosításon. Ezeket, több, kevesebb ellenállást legyőzve, az elmúlt ciklusok oktatási kormányzatai hozták létre.
Hazánk iskolái a törvények nyomán új pedagógiai programokat, házirendeket, minőségirányítási terveket hoztak létre. Az új dokumentumokról annyit, módomban állt szakértőként többel megismerkedni, hogy az intézmények többsége ezt gyorsan „letudandó”, kötelező feladatnak tekintette. A törvényi jó szándék, hogy növekedjen az önállóság, kibontakozzék az egyéniség, csak igen kis hatékonysággal valósult meg. Egyéb, megvalósult, szándékok (pl. elsőtől-harmadikig csak szöveges értékelés van) sem arattak osztatlan elismerést sem a pedagógusok, sem a szülők körében.
Mi lehet az ok, mely miatt ezek a korszerűsítési törekvések nem elég népszerűek és nem érték el céljukat? Jártam egy vidéki iskolában, ahol a pedagógiai programot fél órás keresgélés után az igazgató íróasztalának legalsó fiókjában találtuk meg.
Az ok igen egyszerű, beavatkozás csak az alrendszerbe történt, ott is csak néhány módszertani kérdésben, a rendszer egésze változatlan maradt és hagyományosan bürokratikus.
Emlékszem, a rendszerváltás idején az iskolák szabadságharcukat vívták, hogy vezetőt maguk választhassanak, majd az önkormányzati törvény felülírta ezt. Az iskoláknak maradt a sovány véleményezési jog.
Megfigyelhető, hogy az oktatásban új szellemet az önigazgatáson alapuló rendszerek hoztak (Rogers, Waldorf, Montessori, AKG). Természetesen az ezek, és sok más társuk egy bizonyos társadalmi igényt elégít ki, de azt sikerrel.
Az általános iskolák 95%-a önkormányzati fenntartású. A fenntartó érdeke, hogy egységesen, és gazdaságosan működjenek, problémamentesek legyenek.
Ha a hazai oktatás elmúlt évtizedi teljesítményét értékelni szeretnénk, elsötétíti a képet egy bűvös szó: PISA. Megmérettünk és közepes, elégséges osztályzatot kaptunk.
Most mérünk, értékelünk, eszeveszetten, és természetesen nagyon helyesen. Kérdés elég lesz-e ez?
Szerintem nem!
A rendszert kell alapvetően megváltoztatni, hogy úgy mondjam reform kell, hogy a reformpedagógiák mellett az eredményesen dolgozó „egyszerű” iskolák is érvényesülhessenek!
A reformot az állam, a lehetőségek megteremtésével segítheti elő. Hiszen a reform itt van az iskolákban, csak a bürokrácia nem engedi a felszínre! Az iskolák arculatot teremtenek maguknak, hagyományokat ápolnak, hiszen Rómába sok élményszerű úton lehet eljutni.
Az iskolák vezetőinek helyzete gyenge, nincsenek alkupozícióban, sem finanszírozási, sem munkáltatói szempontból. Ha az iskolától minőségi munkát várunk el, és azt gazdaságosan is tegye, a vezetőknek eszközökkel kell rendelkezniük! Így érdekeltek lesznek abban, hogy a legjobb pedagógusokkal, a legjobb eredményt érjék el.
A közalkalmazotti foglalkoztatási szabályokat rugalmasabbá kell tenni.
Az iskolák legyenek önállóak, a finanszírozás függjön az eredményektől (hányan választják az un. iskolahasználók). A költségvetést úgy tehetjük hatékonnyá, ha biztosítjuk a széleskörű önállóságot.
Az oktatásirányítás területén túl sok az irányítási szint. Ahol szakmai érdeknek kellene érvényesülnie, sokszor kicsinyes helyi érdekek mentén döntenek. Sok a helyi túlszabályozás, mely akadályozza az intézmények munkáját.
Az aktagyártók, jelentés és koncepciógyártók helyett jöjjenek létre tankerületek melyek szaktanácsadók alkalmazásával elégítik ki az iskolák szakmai igényeit. Jöjjön létre a feladatok ellátásának objektív kötelező külső értékelése. Ne lehessen vezetőt választani az iskolaszék, a nevelőtestület, és a diákönkormányzat/?/ egyetértése nélkül. A bértáblázatnak ne csak alsó határa legyen, a pedagógusok bérét alapvetően határozza meg a teljesítmény.
Az iskolaszék ne csak formálisan működjön, legyen döntő szava finanszírozásban, arculatválasztásban, gazdálkodásban, pedagógusok munkájának elbírálásában, igazgatóválasztásban.
Használjuk ki a demográfiai apályt, iskolamegszüntetések helyett nemes verseny alakuljon.
Az állam, a fenntartó feladata, hogy biztosítsa a hátrányos helyzetben lévők felzárkóztatását (tanulók és iskolák), hogy a versenyben ne legyenek lemaradók.
Ha most nem lépünk, akkor a mégoly jó szándékú kezdeményezések is az elmúlt években születettek sorsára jutnak.
Új kormányzati ciklus elején vagyunk, most kell elhatározás és bátorság!
Magyar Hírlap, 2006. szeptember 14.
