Lassan harminc éve ismerjük egymást. Ő tartja karban a fejemet, kívülről. Eszternek nem kis erőfeszítésébe került, hogy rávegyen, nem szerettem a fodrászatot. Ráadásul, úgy tudtam, Piroska női fodrász. Sörényemet magam mostam, szakállbozontomat ollóval nyírtam. Így ismertek több mint ötven éve.
Csak kísérj el! Idegenkedtem a szagoktól, a rám terített lebernyegtől, a hajmosó táltól. Aztán, ahogy az lenni szokott betörtem. Hathetente rendszeres vendége vagyok Piroskának. Sőt, követjük őt, ahogy az egyik kis belvárosi műhelyből a másikba vándorol. Egy idő után már beszélgettem vele. Szeret beszélgetni, ahogy én is. Kezdetben csak a helyiség tulajdonosának cselvetéseiről, később a családjáról. Kényesebb témákra csak néhány év elteltével tértünk át. Ez a napi politika volt. Hamar konstatáltuk, hogy nem állunk egy platformon. Miközben csattogott az olló, torkomon kapirgált a kés kifejtettem vele homlokegyenest ellentétes álláspontomat. A fentiekből következően az eszmecsere nem vett soha militáns fordulatot. Egy idő után észrevettem, hogy Piroskát érdekli a véleményem, ezért provokál. Engem meg szórakoztatott, meggyőzni ugyan nem tudtam, de gyakoroltam, csiszoltam érvrendszeremet. Odáig fajult a dolog, hogy megajándékoztam akkoriban megjelent könyvemmel, melyet elolvasott és további beszélgetéseink témájává vált. Én mereven ültem a fodrászszékben, ő csaknem nyolcvan évével, ollóját csattogtatva táncolt körülöttem. Boldog voltam nála.
Múlt héten telefonált, hogy megbeszélt randevúnk elmarad, mert a műhelyből kitették a szűrét. A tulaj jobban fizető bérlőt talált. Rögtön hozzátette ő már kitalálta a megoldást, mert nem hagyhatja cserben a barátait. Az alig tucatnyi kuncsaftot. De ő barátoknak nevezett minket.
Várom Piroska telefonját!
