Szeretjük Olaszországot. Az elmúlt években sok táját bejártuk. Ma már nyuggerként inkább pihenni megyünk az Adria partjára, egy csöndes kisvárosba. Ez nekünk is megfizethető, hiszen hozzánk hasonló idősek és kisgyerekesek nyaralnak itt, az alsó középosztályból. Évtizedes barátaink is közülük kerülnek ki. Témáink a család, a főzés, az időjárás. Hosszú órákig tudunk együtt „főzni” a tengerparton. Némelyikükkel év közben is tartjuk a kapcsolatot, hála a facebooknak. A politikai témákat automatikusan kerüljük. Néha új barátokra is szert teszünk. Mikor megkérdezik honnan jöttünk, kijelentik, hogy Budapest nagyon messze lehet.
Idén sokat beszélgettünk két fiatal szülővel, akik három pici lányukkal nyaraltak ott. Feleségemmel kiélhettük nagyszülői ösztöneinket. Példásan, örömmel nevelik három lányukat. Hét, négy, és egyévesek. Utolsó nap, búcsúzkodás közben az apa megkérdezte, hány óra alatt érünk haza. Mondtam, hogy bizonytalan, a forgalomtól, és az útépítésektől függ. Erre ő: Ci devono essere molte attese al confine. (Biztos sokat kell várni a határon.) Nem magyaráztam el, hogy Magyarország 2007. december 21-én vált a Schengeni megállapodás teljes jogú tagjává. Csak annyit mondtam, hogy már nincs határellenőrzés, se vám. Ebből a rövid mondatból sok mindent megértettem. Eszembe jutott egy vita, arról vajon tájékozottak-e az emberek a nógrádi kisfalvakban, mert van internet. Én ebben a vitában azt állítottam, hogy nem, mert nem arra használják. És ahogy az egyszerű olasz embereket az érdekli, hogy mi mennyibe kerül, így van ez nálunk is, meg gondolom Európa sok országában. Az egyszerű könnyen emészthető dolgokra vevők. Salvini és Orbán sikere ezen múlik. De Johnsoné és Trumpé is. Rossz felé haladunk. Nem állunk nyerésre.
PS: Jó hír is van! Salvini bukott. Bukott?
