Tarján András blogja

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
 
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
 
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
 
mert nem állt szobor többé a csizmában; –
 
 
 
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
 
Földváry már kedd este elesett
 
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
 
padlásán felfegyverzett gyerekek; –
 
 
 
péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
 
Az ütegek torkolattüzeit
 
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
 
szépség most nálunk is megszületik; –
 
hat nap: a kénezett arcú halottak
 
apró csokorral mellükön, a járdán
 
(Köztársaság tér) röplapok, szorongás,
 
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –
 
 
 
ölelkezés az Írószövetségben:
 
csomagolnak és indulnak haza;
 
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
 
a szabadság liliom-illata; –
 
 
 
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
 
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
 
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
 
következik, boldogság, hogy megértem; –
 

 
és újra péntek: a Dunánál állunk,
 
a nap áttör ködön, füstön. Talán
 
sikerül minden s az alkonyat bíbor
 
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–
 
 

és szombat: hajnalban csupa reménység,
 
de estefelé: nyakunkon a kés.
 
A keleti szemhatár mögött mocskos
 
felhők, nyugatról álszent röfögés; –
 

 
mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
 
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
 
Árpád óta bennem lakik az ország,
 
minden völgyét meg dombját ösmerem; –
 
 
 
a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
 
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
 
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
 
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?
 
 
 
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
 
az ifjúságtól mind visszakapom,
 
és otthon, a sötét előszobákban
 
kabátom még ott lóg a fogason –
 
 
 
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
 
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
 
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
 
szívem, gerincem – kijöttél velem
 
 
 
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
 
Semmi vize zubog a híd alatt
 
és korlát nincs sehol sem – életemnek
 
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
 
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
 
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
 
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –
 
 
 
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
 
oly könnyű volt a nehéz út veled!
 
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
 
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.