Bródy dalát hallgatom, mikor az ünnepre készülődöm. Ötvenöt évvel ezelőtt, ezen a napon, alig tizenhét évesen, csodálkoztam rá a világra, és rájöttem, amit szüleim otthon mondtak az mind igaz!
Igaz, hogy itt diktatúra van, igaz, hogy félnek az emberek, és igaz, hogy a rabságból meg lehet szabadulni! Az a nap gyönyörű volt! Társaimmal boldogságban, szabadságban úsztunk. Azt hittem ez az érzés soha nem múlik el.
Úgy gondoltam, a diktatúrák ilyen véget érnek, mert az ember természetes lételeme a szabadság és a demokrácia.
Már felnőtten, ehhez hozzátettem: a liberális demokrácia.
És megvalósult, kicsit szegényen, foltosan, de ismét lehetett szabadon levegőt venni.
Ismét boldog voltam!
Ma megint félteni kell! Állást, szabadságot, tisztességes megélhetést, jog előtti egyenlőséget, sajtószabadságot, vagyont, tanuláshoz való jogot!
És ahol ennyi a félteni való ott az emberek félnek. Ahol az emberek félnek, ott nincs demokrácia, ott diktatúra épül. Ismét!
Ismét ugyanazok, ismét ugyanaz az érzés. Ötvenöt éve egy rövid időre sikerült. Nem lehet, hogy most is csak húsz évig tartott!
Ne hagyjuk barátaim!
