A cápák közismerten vérengző állatok, legtöbbjük csak akkor marad életben, ha folyamatosan úszik és gyilkol.
Ez életeleme, hiszen ha nem úszna, és nem gyilkolna, elpusztulna.
Az ember nem cápa, időnként meg tud nyugodni, el tud gondolkodni viselt dolgain, igyekszik konszolidálni addigi „eredményeit”. Sokan úgy gondolták, hogy valamennyien ilyen emberek vagyunk. Hát barátaim nem! Van „cápatermészetű” ember is, akinek semmi nem elég!
Nem elégszik meg a harácsolt milliárdokkal, az emberek megnyomorításával, a társadalom nagyobbik részének kitaszításával. Ha kicsit szorult helyzetben érzi magát, kicsit lassít, lapul, majd ahogy kiszabadul, ismét támad. Azonnal! Nem tartja magát ígéreteihez, hiszen ő mondta, ne arra figyeljünk, amit mond. Tehát, hazudik!
Úszik tovább, és gyilkosokat mos össze áldozatokkal. Két nap sem telt el a választások óta és máris meggyalázza az áldozatokat, mivel elhatározta, úgy kell lenni, ahogy ő elhatározta. Hazug emlékművet állít a zsidótörvények szerzőinek, a nyilas suhancoknak, akik rokonainkat ölték a Dunába. Udvarol azoknak, akik újjáélesztették ezeket az eszméket, hogy még többet harácsolhasson, hosszú időre biztosítsa hatalmát.
Akiknek ez fájdalmat okoz, akik felelősnek érzik magukat azért, hogy végre vállalja ez a nép is a felelősségét, megnyugodjon, és békét teremthessünk, magunk között, azok most ott vannak a Szabadság téren és nem engedik, hogy a hazugság emlékművet kapjon, lebontják az építési területet őrző kordont, őrzik az emlékeket, a köveket és a beszélgető székeket.
Több napja folyik, este lebontjuk, reggelre felépítik.
Kedves konszolidációban bízó honfitársaim, még mindig bíztok?
Ez egy fordított Kőműves Kelemen ballada. Mit lebontunk estére, felhúzzák reggelre.
Kíváncsi vagyok, meddig lapul a cápa? Kell-e a mi vérünk is a habarcsba?
