Nagyon későn, 1962-ben, huszonkét éves koromban tanultam meg biciklizni. Történt ugyanis, hogy az egyetem terepgyakorlatot szervezett a Mátrában, ahol vagy gyalog, vagy kerékpárral lehetett közlekedni. Indulás előtti nap kimentem a Városligetbe a kölcsönzőhöz, gondolván nem lesz ez olyan nehéz. Miután összeszedtem jó néhány kék foltot, beláttam, ez egyedül nem megy. Figyelte szerencsétlenkedésem egy korabeli hobó, és felajánlotta, hogy egy húszasért (!) megtanít. No, azóta tudok biciklizni. Szeretek is! Persze városi forgalomban soha nem próbáltam ki.Az utóbbi hónapokban nagy kedvvel figyelem Budapest elbringásodását. Nagyon tetszik, hogy a hozzám hasonló „kocabiciklistákon” kívül megjelentek, akik munkába, iskolába járásra, ügyeik intézésére használják, sőt pótülésen, utánfutón gyerekeket visznek óvodába, iskolába. Tetszik, hogy valami elkezdődött nálunk is. Persze ez együtt jár azzal is, hogy a közösségi médiában összecsapnak a hívek és az ellenfelek.

Gyakran járok Bécsbe, és még gyakrabban Stockholmba. Mindkét városban fejlett a kerékpáros közlekedés. Ezt jól jellemzi a kerékpárutak hossza. Míg Budapesten ez összesen 187 kilométer, Bécsben 1431, Stockholmban 1140.

Vajon az osztrákok és a svédek könnyebben befogadták a bringásokat? Hiszen tudjuk, az újdonságoktól sokan idegenkednek. Így volt ez a vasúttal, az autóval is a XIX. században és a XX. század elején. A párizsiak az Eiffel tornyot is utálták. Eiffel úgy kapta meg az építésre az engedélyt és a támogatást a várostól, hogy csak ideiglenes látványosság lesz, és húsz évvel az elkészülte után, vagyis 1909-ben lebontják.

A bécsi Ringet én mindig a budapesti kiskörúthoz hasonlítom. Pedig micsoda különbség! Tessék csak belegondolni mi történne, ha a Bajcsy Zsilinszky utat , és a Múzeum körutat egyirányúsítanák,  ahogy ez Bécsben megtörtént a Ringgel 1972-ben. Csak a villamospálya kétirányú. Van hely a kerékpárosoknak, sétálóknak, konflisoknak és a nyugodt, kulturált gépkocsiforgalomnak is.  A kezdet itt sem volt könnyű. Az autósok hosszú ideig tiltakoztak, hogy megnyirbálták jogaikat.

Stockholmban élmény biciklizni. A városi utak jó része sziklák, tavak, erdők között vezet. Fiam munkahelye a belvárosban van. Kertvárosi lakásából 12 kilométert biciklizik, pedig van jó metró összeköttetés is. Lemérte, metróval ötven perc a menetidő, kerékpárral negyvenöt, a zuhanyozással együtt. Persze a munkahelyen erre is van lehetőség.

Stockholmban minden korosztály biciklizik. Ahol nincs kerékpárút, ott az úttesten, biztonságosan, mert az autósok partnernek tekintik őket. Úgy vannak vele, hogy ma autóval megyek, mert úgy célszerű, de holnap én is biciklire ülök. Nincs dudálás, leszorítás. Svédországban hosszú a tél, ezért ott mindenkinek van téli kerékpárgumija.

Egy idős úr elmondta, hogy Stockholmban se volt mindig ilyen fejlett az infrastruktúra, civilek kezdtek lobbizni érte az önkormányzatnál. Mikor a döntéshozók látták, milyen mértékben nő a biciklisek száma, megtörtek. Azóta is mindenki küzd a maga helyéért a forgalomban.

A biciklizés a városi közlekedés leggyorsabb módja, ami kiküszöböli a dugót és a közösségi közlekedés problémáit. A biciklizés a leggyorsabb, az autó átlagsebessége kevesebb, mint fele a kerékpározással elérhető átlagsebességnek. A kerékpáros közlekedés kiküszöböli a megállóktól-megállóig gyaloglással töltött időt.  Nem beszélve arról, hogy nem fogyaszt benzint, erősíti a szervezetet.

Jelenleg a Nagykörút a botránykő. Az autósok visszakövetelik a két sávot, és arra is hivatkoznak, hogy így a kerékpárosok sokkal több mérgezett levegőt szívnak be. Bécsben és Stockholmban meggyőződtem róla, hogy létezik békés egymás mellett élés. Ehhez persze be kéne látni, hogy nem mindig kell autó a fenekünk alá.

A budapesti tiltakozások mögött gyakran sejtek politikai érdekeket. Csak nem az a baj, hogy ellenzéki a főpolgármester?