Huszár Ágnes, hasonló című, véleménye, bennem máig tartó érzéseket kavart fel. Kezdő pedagógusként, a hatvanas években, meglátogatott a szakfelügyelő. Behívattak az igazgatói irodába, és főnököm, remegő szájszéllel közölte velem, hogy bemutatja a szakfelügyelő kartársat, akivel meglátogatják soron következő órámat. Nem mondom, hogy nem voltak előítéleteim az intézménnyel kapcsolatban, de úgy gondoltam, ezt is túlélem.
Az óra nem a szokásoknak megfelelően zajlott, mivel a szakfelügyelő a tanári asztalnál, igazgatóm az utolsó padban foglalt helyet. Szerintem, a körülményeket is figyelembe véve, az óra viszonylag jól sikerült. Ezt követte a megbeszélés az irodában, ahová „dokumentumaimmal” (tanmenet, óravázlat) felszerelkezve kellett mennem. Megkezdődött a vallatásom: mi volt az óra célja, milyen nevelési eszközök bevetését tartottam szükségesnek, mivel akartam motiválni a tanulókat?
Majd az igazgató véleménye következett: A kartárs nagyon igyekvő, bár még csak első éve tanít. Politikailag folyamatosan fejlődik, részt vesz a szakszervezet munkájában, stb. Ekkor következett a szakfelügyelő, aki néhány semmitmondó szakmai megjegyzést követően rátért a lényegre, a kartárs (én) nem mutat jó példát a tanulóknak, farmernadrágot visel. Ezt a mondatot a jegyzőkönyvben is leírta.
A több mint két évtizede működő, szaktanácsadói rendszer hangsúlya a segítségnyújtás, szakmai kérdésekben való eligazítás. Nem ítélethirdetés és nem a politikai alkalmasság vizsgálata. Segíti, hogy a tanulók és pedagógusok elsajátítsák azokat a kompetenciákat, melyek a társadalomban való érvényesüléshez, a szolidaritáshoz szükségesek. Nem ismerem Huszár Ágnes tapasztalatait, de a minőségbiztosítás legjobb rendszere, ha az iskola, a tanulókkal, szülőkkel összefogva, szakmai tudását kamatoztatva, saját értékrendjét kialakítva, bízik a pedagógusokban. És akkor nem nyomásként nehezedik rájuk a szülők igénye, hanem együtt tevékenykednek gyermekeikkel az ő érdekükben.
