Tisztelt Ünneplők!
Kedves Barátaim!
Októberben, különösen ezen a napon, ismerős borzongás fut át rajtam.
Ötvennégy éve, mindig.
Végig peregnek bennem annak a napnak az eseményei.
Harmadikos gimnazisták voltunk, és csodálkozással, vegyes örömmel mentünk a Bem térre, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki a poznaniakkal.
Aztán sodort bennünket az áradat: a Sztálin szobor ledöntése, a rádió és a Kossuth tér.
Itt, Nagy Imre és mártírtársai sírjainál, két „találkozás” jut eszembe, a mártír miniszterelnökkel. Az egyik személyes, a Kossuth téren. Követelésünkre megjelent az erkélyen és megszólított: elvtársak. Mi felháborodva utasítottuk vissza: nem vagyunk mi elvtársak!
A másik már a rádióból szólt hozzám, azon a november negyedikén: „Csapataink harcban állnak.” Szólt kétségbeesetten. Micsoda utat járt be nem egészen két hét alatt!
Ez a tizenkét nap csodálatos eufóriában telt. Jártuk a várost, lelkesítettünk, ahol tudtunk segítettünk.
Úgy gondoltuk a diktatúra, a koncepciós perek világa, a félelem soha nem térhet vissza!
Novemberben még napokig reménykedtünk, segít nekünk a szabad világ. Nem tudhattuk, hogy ott mással, elnökválasztással, szuezi válsággal vannak elfoglalva.
Osztályunk létszáma megcsappant, alig fele maradt. Zöme elmenekült, mások elestek a szabadságharcban, kettejüket kivégezték.
Az élet visszatért „rendes” kerékvágásába. Élni akartunk, családot alapítani, dolgozni.
De október 23-án mindig együtt voltunk. Kettesével sétáltunk a Bródy Sándor utcában, éjjel virágot vittünk a Bem szoborhoz, vagy csak meghívtuk egymást egy sörre.
Úgy gondolom, hogy a jelző nélküli demokrácia megőrzése ma is aktuális feladat. A többség nem veheti el a kisebbség, vagy az egyén jogait.
Nekünk szabad demokratáknak, ma is feladatunk liberális elveinkkel összhangban a demokrácia megőrzése.
Magyarország húsz éve többpártrendszerű, demokratikus ország, demokratikus alkotmánnyal.
Van mit féltenünk és megvédenünk, így maradunk méltók ötvenhat eszméihez, melyekért oly sokan adták életüket.